Hogyan látom a világot?

 

Milyen különös a helyzetünk, a föld gyermekeié! Csak rövid látogatásra van itt mindenki. Nem tudja miért, de néha azt hiszi, hogy sejti. A mélyebb szemlélõdés nélküli mindennapi élet szempontjából azonban tudjuk: a többi ember miatt vagyunk itt – azaz pontosabban: azok miatt, akiknek kacajától és jólététõl a saját boldogságunk függ, és a sok ismeretlen miatt, akiknek sorsával együttérzésünk láncolata fûz össze. Naponta számtalanszor gondolok arra, hogy külsõ és belsõ életem ma is élõ vagy már meghalt emberek munkáján nyugszik, és hogy igyekeznem kell ugyanolyan mértékben adni, mint amilyenben eddig  kaptam, és még kapni fogok. Szerénység után vágyakozom, és sokszor nyomaszt az az érzés, hogy a szükségesnél többet veszek igénybe embertársaim munkájából. A társadalmi osztálykülönbségek szerintem nem jogosak, és végeredményben erõszakon nyugvónak tartom azokat. Úgy gondolom: az egyszerû és igénytelen külsõ élet minden ember testének és lelkének hasznára válik.

 

Az ember – filozófiai értelemben vett – szabadságában semmiképpen sem hiszek. Az ember nemcsak külsõ hatások kényszere alatt, hanem belsõ szükségszerûségek hatására is cselekszik. Schopenhauer mondása: „Az ember teheti azt ugyan, amit akar, de nem akarhatja azt, amit akar” már kora fiatalságom óta megfogott, és az élet durvaságainak megpillantásakor és elszenvedésekor mindig vigaszom és türelmem kiapadhatatlan forrása volt. Ez a tudat jótékonyan enyhíti a könnyen bénítólag ható felelõsségérzetet, és segít abban, hogy se magunkat, se másokat ne vegyük túl komolyan, sõt olyan életfölfogást eredményez, amely a humort is érvényesülni engedi.

 

A saját létünk  – és egyáltalában a teremtmények létének – értelmét és célját kutatni objektív szempontból  mindenkor értelmetlennek tûnt föl nekem. És mégis, minden embernek vannak bizonyos eszményei, amelyek törekvéseit és ítéleteit irányítják. Ebben az értelemben nekem sohasem tûnt a kedvtelés és a jólét öncélnak (ezt az etikai bázist a disznócsorda eszményének nevezem). Az én eszményeim, amelyek a szemem elõtt lebegtek, és mindig vidám életkedvvel töltöttek el: a jóság, a szépség és az igazság. A velem egyformán gondolkodók megértése, valamint az  objektívval, a tudományos kutatás és a mûvészetek területén örökre elérhetetlennel való foglalatoskodás nélkül az életem üresnek tûnt volna. Az emberi élet banális céljait: a tulajdont, a külsõ sikert, a fényûzést – már gyermekkorom óta megvetettem.

 

A szociális igazságosság és a szociális kötelezettségek iránti szenvedélyes érzésem mindig szemben állott azzal a tulajdonságommal, hogy sohasem éreztem szükségét az emberekhez vagy az emberi közösségekhez való közvetlen csatlakozásnak. Én igazi „egyfogatú” vagyok, aki sohasem tartozott teljes szívvel sem az államhoz, sem a hazához, sem a baráti körhöz, de még a szûkebb családhoz sem, hanem mindezekkel a kötelékekkel szemben az idegenség érzete és az egyedüllét kívánsága élt bennem állandóan, és ez az érzés a korommal együtt még növekedett is. Határozottan, de megbánás nélkül érzem a többi emberrel való megértés és összehangoltság határát. Bár az ilyen ember gondtalanságának és fesztelenségének érzetét részben elveszíti, ezzel szemben messzemenõen független embertársaink véleményétõl, szokásaitól, ítéleteitõl és nem esik abba a kísértésbe, hogy egyensúlyát ilyen bizonytalan alapokra helyezze.

 

Politikai eszményem a demokrácia. Tiszteljenek mindenkit mint személyt, és senkit se istenítsenek. A sors iróniája, hogy a többiek éppen nekem adóznak túlzottan nagy tisztelettel és csodálattal – anélkül azonban, hogy tehetnék errõl, vagy rászolgáltam volna erre. Ez talán abból a sokak számára elérhetetlen vágyból származik, hogy megértsék azt a néhány gondolatot, amelyet gyenge erõmmel szakadatlan küzdelemben találtam meg. Nagyon jól tudom: minden szervezeti cél eléréséhez szükséges, hogy valaki gondolkozzék, rendelkezzék és nagy vonalaiban vállalja a felelõsséget. De a vezetettek ne kényszerbõl cselekedjenek. A kényszer autokrata rendszere – meggyõzõdésem szerint  – rövid idõ alatt degenerál, mert az erõszak mindig az erkölcsileg alacsonyabb rendûeket vonzza, és – meggyõzõdésem szerint – szabály, hogy a zseniális tirannusok utódaiként latrok szoktak következni. Ebbõl kiindulva mindig szenvedélyesen ellene voltam az olyan rendszereknek, mint amilyeneket most Olaszországban és Oroszországban tapasztalunk. Az Európában ma is uralkodó demokratikus rendszer hitelvesztését nem szabad a demokrácia alapeszméjének terhére róni, hanem az okot inkább a kormányzati vezetõk állandóságának hiányában és a választási rendszer személytelen jellegében kell keresni.  Én azonban azt hiszem, hogy az Észak-Amerikai Egyesült Államokban megtalálták a helyes megoldást: nekik ugyanis hosszú idõtartamra megválasztott, felelõs elnökük van, akinek elég hatalma van ahhoz, hogy a felelõsséget ténylegesen viselhesse is. Ezzel szemben a mi államberendezésünkben azt becsülöm, hogy az egyénrõl – betegség és szükség esetén  –  milyen messzemenõen gondoskodik. Igazán értékes emberi hajtóerõnek nem az államot tartom, hanem az alkotó és érzõ egyént, a személyt: õ az egyedül, aki nemeset és finomat alkot, míg a horda – mint olyan  – mindig tompa marad érzéseiben és gondolkodásában.

 

Itt ki kell térnem a hordaélet leggonoszabb torzszülötteire: az általam annyira gyûlölt militarista szellemû alakulatokra! Nem becsülöm azt az embert, aki élvezettel tud a sorban zeneszóra menetelni; ez az ember agyát csak tévedésbõl kapta, hiszen teljesen elegendõ lett volna neki a gerincvelõ is. A civilizációnak ezt a szégyenfoltját a lehetõ leggyorsabban el kellene tüntetni! Hõstettek – vezényszóra, értelmetlen erõszakosságok és fájdalmas hazafiaskodás! Mily izzóan gyûlölöm ezt a szellemet, mily közönséges és megvetendõ számomra a háború; inkább darabokra szaggattatnám magam, minthogy ilyen szégyenletes dologban részt vegyek! De annyira jó véleményem van az emberiségrõl, hogy hinnem kell: ez a lidércnyomás már régen megszûnt volna, ha a népek egészséges értelmét az üzletileg és politikailag érdekelt iskolák és a sajtó útján rendszeresen meg nem mételyeznék.

 

 

A legszebb amit megélhetünk, a titok érzete. Ez az az alapérzés, amely az igazi mûvészet és tudomány bölcsõjénél jelen van. Aki ezt nem ismeri, aki nem tud csodálkozni, elámulni, az – hogy úgy mondjam – halott, és a szeme kialudt. A titok élménye  – ha a félelem érzésével keverten is  – nemzette a vallást. A számunkra áthatolhatatlan létezésének a tudata és a legmélyebb érelemnek és a legragyogóbb szépségnek a megnyilvánulása – mely értelmünk által csak legprimitívebb alakjában közelíthetõ meg – : ez a tudat és érzés az, ami igazán vallásossá tesz; ebben az értelemben, de csakis ebben tartozom a mélyen vallásos emberek közé. Egy istent, aki teremtményeit jutalmazza és bünteti; akinek olyan akarata van, mint amilyet magunkban mi magunk is tapasztalunk, nem tudok elképzelni. Sõt még azt az individuumot sem tudom elgondolni, aki túlélné testi halálát: akármennyire is táplálják ezt a gondolatot  – félelembõl vagy nevetséges egoizmusból  –  a gyenge lelkûek. Részemre elég az élet örökkévalóságának misztériuma, a létezõ csodálatos fölépítésének tudata és sejtése, és az alázatos igyekezet, hogy a természetben megnyilatkozó értelem hacsak még oly parányi részét is megérthessem.